Az örökbefogadás szakirodalma veszteség-háromszögről beszél. Veszteséget él át a vér szerinti szülő, mikor lemond gyermekéről, veszteség éri a gyermeket, akiről anyja lemond, és veszteség éri az örökbefogadó szülőt is, akinek nem született vér szerinti gyermeke. Sorozatunk az örökbefogadásról - 2. rész.
Az örökbe adó szülőkről sokszor megvetéssel, negatív előítélettel beszélnek. „Ilyen tettre csak elvetemült ember képes!”, „Önző dolog nem védekezni és szülni!” De elhangzik az is, hogy „Nehéz helyzetben lehetett, hogy mg kellett tennie ezt a lépést.”, „Szociális nehézségei lehettek.”, „A gyerek érdekeit nézte, biztos így lesz jobb neki.” Valójában az örökbe adók többsége olyan szülő, akinek pszichoszociális helyzete, pszichés állapota, életkora, anyagi helyzete nem teszi lehetővé, hogy önmagán kívül másról is gondoskodjék. Nincs mögötte család, amely támogatná.
Alapvető tudnivalók és teendők az örökbefogadással kapcsolatban – a cikksorozat 1. része
Az örökbe adók vesztesége
„Nem is tudom, hol kezdjem. Várandós vagyok, 5 hónapos. Nagyon nehéz helyzetben vagyok anyagilag, nem tudom, mi lenne a legjobb megoldás. Tudom, hogy nem tudnám úgy felnevelni, ahogy szeretném és nem tudnék a kis pocaklakónak mindent megadni vagy legalább azt, amit én is megkaptam a családomtól. Tudom, hogy racionálisan az örökbeadás a legjobb, amit csak tehetek. Szeretnék kérdezni néhány dolgot. Túl lehet élni az örökbeadást? Ha csak arra gondolok, hogy nem vigyázhatok rá, nem állhatok az ágya mellett, nem simogathatom, ha fél vagy fáj neki valami, majd megszakad a szívem. Ti hogy dolgoztátok fel ezt? Előre is köszönöm a válaszokat.”
„Úgy érzem, nem tudom megállni, hogy ne keressem őket, hiszen nagyon megszerettem az anyát és az apát is. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rájuk és hogy ne rágnám magam azon, hogy vajon mit csinálhat most a kislányom. Türtőztetnem kell magam, mert szívem szerint minden nap kérdezném, hogy most mit csinált éppen, mennyit evett, vagy nem pocakfájós-e. Nem akarok kellemetlenséget okozni nekik, még is csak Ők a szülei (ami Én talán sosem voltam), de őszintén remélem, hogy egyszer a távoli jövőben, ha csak részlegesen is, de az lehetek.”
Magyarországon az örökbefogadás témakörében még kevés kutatás áll rendelkezésünkre. Külföldi példák azonban akadnak. Az utóbbi évtizedekben egyre gyakrabban fordul elő Amerikában, Ausztráliában és Új-Zélandon, hogy a gyermekükről lemondott nők nyilvánosság elé állnak, beszélni kezdenek tapasztalataikról és erre épülnek különböző kutatások. Ezek egybehangzóan azt bizonyították, hogy a gyermekről való lemondás óriási veszteség, amely nagyon hosszú távú következményekkel jár az életükben.
Egy 400 vér szerinti anyára kiterjedő vizsgálat adatai azt mutatják, hogy az örökbeadás idején 14-39 évesek voltak és azóta 5 hónap-47 év telt el – az anyák 70 %-a úgy érezte, mások nyomására adta örökbe gyermekét. Több, mint 60 %-uk nem tudta, milyen joghatásai vannak annak, amibe beleegyezett. A lemondás után több, mint 80 %-uk szenvedett érzelmi zavarokban, a hónapokig tartó sírástól az ismételt öngyilkossági kísérletig. Valamikor az átadás óta eltelt időben csaknem a nők fele megpróbálta megtudni, hol van gyermeke. 65 %-uk gyakran gondol gyermekére, és ennél kicsit többen vágynak arra, hogy találkozzanak vele. A nők több, mint fele nem dönte újra az örökbeadás mellett, ha most, tapasztalataik fényében újra dönthetnének.
Egy másik tanulmány szerint a vér szerinti anyák csaknem mindegyike elmondta, hogy senki nem figyelmeztette őket a lemondást követő depresszió súlyosságára. Ahhoz, hogy mindez ne így legyen, gyökeres változásra van szükség a szakmai hozzáállásban, gondolkodásban.
Nyugaton gyakran tapasztalják, hogy a vér szerinti szülők a lemondás után nagy ellenállással viseltettek a szociális munkásokkal, segítő szakemberekkel szemben és legkevésbé az ő segítségükre vártak, hiszen sokszor ők voltak, akik közreműködtek gyermekük örökbeadásában. Ezekben az országokban jóval hatékonyabbnak bizonyultak az önsegítő csoportok. Nálunk talán nem kötődnek ilyen egyértelműen ezek a szakmák a lemondó szülők rossz tapasztalatához.
A lemondással kapcsolatos problémák:
- Nem saját döntésük volt
A vér szerinti szülők gyakran számolnak be arról, hogy szakemberek és mások nyomásának engedve mondtak le gyermekükről.
- Információhiány
A legtöbb lemondó szülő úgy emlékszik, nem kapott kellő tájékoztatást az örökbeadás alternatíváiról, nem tudta, mi mást tehetne, nem tudta, milyen jogai vannak vér szerinti szülőként, és nem volt tisztában az örökbeadás folyamatával.
- Az érzelmek váratlan intenzitása
Gyakorlatilag nincsenek felkészülve arra az erőteljes érzelmi reakcióra, amit a lemondás után átélnek.
- Mellőzőttség
Sokan érezték, hogy az örökbeadási folyamat kizárólag a gyerekről és az örökbefogadókról szól, ők pedig csak a „szükséges rossz”.
- A gyászolás képtelensége
Nagyon megnehezíti a gyászmunkát, ha a lemondó szülőnek nincsenek emlékei a gyerekről, esetleg nem is látta, és nincs kitől elbúcsúznia.
-Érzéketlenség érzete, megtépázott öntudat
Ezzel a súlyos krízishelyzettel természetszerűleg együtt jár az önértékelés romlása, a bűntudat és szégyen.
Fontos a lehető legszélesebb körű tájékoztatást és szakmai segítséget megadni annak a nőnek, aki arra készül, hogy lemondjon gyermekéről. Van olyan szituáció, élethelyzet, amikor ez az egyedül járható út, de előtte még a szakembernek meg kell tennie mindent annak érdekében, hogy a gyermek a vér szerinti szülőjével nevelkedhessen.
Sajnos van olyan közvetett tapasztalatom, hogy a lemondáson gondolkodó anya felkeresett egy segítőt, hogy tájékozódjon lehetőségeiről. A hölgy az első beszélgetés alkalmával már közölte a krízishelyzetben lévő anyával, hogy ismer egy családot, aki jómódú, régóta nem lehet gyerekük és a gyermek szempontjából az volna a legjobb döntés, ha lemondana javukra a gyermekéről.
Azt hiszem, érezhető ebből az epizódból, hogy az anya nem kapta meg a kellő szakmai hozzáállást és segítséget.
„Én azóta nagyon megkeményedtem, az ellentétemre változtam. Nekem senki ne mondja, hogy ezt fel lehet dolgozni, főleg, ha az ember nem azért adja örökbe a gyerekét, mert 6. gyerek, vagy nincs pénze fölnevelni. Én azóta a rokonaimmal nem igazán tartom a kapcsolatot. Mindennél jobban bánom a döntésem. Hálás vagyok azért, hogy a gyermekem nem árvaházba került, én nem tudtam mást tenni.”
A gyermeknek elidegeníthetetlen joga, hogy személyisége teljes és harmonikus kibontakozása érdekében szeretetet és megértést kapjon. Amennyiben lehetséges, fontos, hogy szülői gondoskodás és szülői felelősség alatt nőjön föl. Szeretetteljes légkörben éljen. Ha vér szerinti családban ez nem megoldható, akkor örökbefogadó családban. Nem a gyermek dönt, hanem a szülő. És a döntés sokszor nem könnyű. Remélem, hogy a jövőben egyre szélesebb körű és előrehaladottabb lesz az érintett szakemberek munkája és a krízishelyzetben lévő anyák támogatása.
Goldmann-né Fehér Hajnalka
gyermek és ifjúsági klinikai szakpszichológus, gyermekpszichológus
